- War of Minds

1853 - Perry missziója                        1867 - Meiji restauráció                                       1889 - Birodalmi alkotmány                                1910 - Korea annektálása

                          1866 - Boshin háború                                 1874 - Ryú-Kyú annektálása                             1904 - Japán-Orosz háború

Japán az 1840-es években a Tokugawa sógunátus irányítása alatt ált és szinte példátlan módon 200 éve béke honolt a szigeten. A japán emberek számára a külső fenyegetettség érzése is ismeretlen volt, mert külső hódító utoljára a 13. században próbált Japán földjére lépni, de az akkori mongol inváziót is elsöpörte egy Tájfun. A 40-es években az európai befolyás is csekély a szigeten, mert a spanyol és portugál hittérítők és kereskedők ki voltak tiltva; egyedül néhány holland kereskedő maradhatott Nagasakiban.
A Tokugawa rendszeren már látszottak az első repedések, amit az egyre önállóbban politizáló, a központtól távol eső, fejedelemségek megjelenése jelzett.  Edonak, a Tokugawák fővárosának, hatáskörén kívül eső fejedelmek megpróbáltak önálló reformprogrammal segíteni a válságon. Azonban az igazi katalizátort az egyre gyakrabban megjelenő idegen hajók jelentették, amelyek megpróbálták rávenni Japánt a nyitásra. A nyitás pedig nem egy európai hatalomhoz, hanem az Egyesült Államok nevéhez fűződik, akik számára Japán kiemelt fontossággal bírt. A Kína felé vezető úton volt rá szükségük szén lerakatnak, valamint az élénkülő bálnavadászat miatt. Az amerikai kormány döntése után 1853. július 8-án a Tokiói-öbölben megjelent az amerikai flotta C. M. Perry vezetésével. A japán kormány tanácstalan volt, így 1854. március 31-én megkötötték a kanagava-szerződést, amely engedélyezte egy amerikai konzul jelenlétét az országban, aki 1856.-ban Harris személyében meg is érkezett. Azonban addigra Japán kénytelen volt már Oroszországgal, Nagy-Britanniával és Hollandiával is hasonló szerződéseket kötni.
Harris elkezdett a japán-amerikai kereskedelmi kapcsolatok kiszélesítésén dolgozni, amit azonban a császár nem volt hajlandó jóváhagyni, így Li Naoszuke 1858. július 29-én aláírta a Japán-Amerikai Barátsági és Kereskedelmi szerződést, de a császár jóváhagyása nélkül. Majd néhány hónapon belül Hollandiával, Oroszországgal, Nagy-Britanniával és Franciaországgal is. A császár jóváhagyásának hiánya, azonban komolyabb következményekkel járt, mint gondolta volna és tiltakozási hullám öntötte el az országot, amit Li elnyomással próbált megtörni, de 1860 márciusában a szamurájok egy csoportja meggyilkolta. A külföldi kereskedelem és a versenyhelyzet teljesen felborították Japán gazdasági, politikai és társadalmi rendjét.
A kormány hiába közeledett az udvar felé, hogy orvosolják a problémákat, de a császár már teljesen az egyik legszélsőségesebb fejedelemség, Csósú befolyása alá került. Ezért a sógunátus meghajolva az udvar előtt felszólította a konzulátusokat, hogy 1863. július 25-ig hagyják el az országot. Mivel ez nem teljesült Csósú tűz alá vett minden a Simonoszeki-szoroson áthaladó kereskedelmi hajót. A sógunátus pedig a külföldi felszólításra sem büntette meg Csósút, ezért egy egyesült flotta büntetőexpedíciót küldött ellene és tűz alá vette a part menti erődjeit. Ez az esemény kijózanította a helyi politikusokat és rádöbbentek, hogy a nyugati hatalmak ellen csak a módszereik átvételével lehet harcolni, ugyanakkor megőrizték a császár iránti hűségüket. Ezt az elképzelést főleg Csósú és Szatszuma osztotta, akik egy sógunátus ellenes blokk kialakításába kezdtek, amelyet Nagy-Britannia is támogatott.
1865-ben a császár is elismerte a szerződéseket, majd miután nem sokkal később meghalt, utódja Mucuhito lett, aki Meidzsi császár néven lépett trónra. A sógunátus ellenes szövetség megerősödésével polgárháború fenyegetett, ezért a sógun, Tokugawa Josinobu 1867. november 8-án visszaadta a politikai hatalmat a császárnak.
Ez azonban nem jelentette volna a császár teljes hatalmának visszaállítását, ezért a szövetség nem fogadta azt el és kitört a háború, amely a Boshni háború néven vonult be a történelembe. 1868. január 3.-án egy puccs letette Tokugawa Josinobut és a szövetséges csapatok megverték a sógunátus seregét. A sógunátus több évszázados hatalma véget ért Japánban és elkezdődött egy új korszak, ami Japán példátlan gyorsaságú felemelkedését hozta és csatlakozását a nagyhatalmakhoz. Ez volt a Meidzsi-korszak.

Az új vezető réteg főleg Satsuma és Choshu politikusaiból került ki. A korszak kormányait pedig hanbacu-kormányoknak nevezték, mert a fejedelemségek különböző csoportokba tömörülve próbáltak meg egyre nagyobb befolyásra szert tenni. Az új rendszer pedig a modernizációt és a nyugathoz való felzárkózást tekintette fő céljának. „Kiválni Ázsiából –Európaivá lenni”; „Gazdag ország – Erős hadsereg!” és ehhez hasonló jelszavak jellemzik a kormányok munkáját. Az elkövetkező években gyorsan hoztak párjelentős intézkedést: modern közigazgatási rendszer kiépítése, föld- és adó reform, általános hadkötelezettség, valamint sok ősi japán szokás betiltása is ekkorra tehető, ami a szamurájok kiváltságainak eltörlésével járt. Ennek kapcsán fokozatosan nőtt az elégedetlenség az országban, ami 1877-ben csúcsosodott ki a Saigo Takamori vezette Kagoshimai felkelésben, ahol a korményerők egy 15 ezer fős sereggel álltak szemben. Azonban nem a felkelés, hanem az Itagaki Taisuke vezette országos mozgalom jelentette a legnagyobb gondot, akik a parlamentáris rendszer mielőbbi kiépítését követelték. A kormány 1881 októberében megígérte, hogy 10 év múlva összehívja a parlamentet. Ennek érdekében Ito Hirobumi vezetésével misszió indult Németországba és az Osztrák-Magyar Monarchiába, hogy ottani segítséggel kidolgozzák az új alkotmánytervezetet. Ennek eredményeképp 1885-ben megalakult japán első nyugati típusú kormánya, melynek miniszterelnöke Ito Hirobumi lett, majd 1889-ben kihirdették a Nagy Japán Birodalmi Alkotmányt és a következő évben már össze is ült az első kormány.
Az új kormányzat másik legfontosabb feladata az ország külpolitikai kapcsolatainak rendezése volt. Ez hatalmas munkának bizonyult, hiszen a nyugati államokkal egyenlőtlen szerződéses rendszerben volt, míg az ázsiai országokkal meghatározatlan viszonyokat ápolt, amit mielőbb tisztázni kellett. Ezek közül a nyugati hatalmakkal lévő szerződéseket már 1871-ben rendezni kívánták és ezért Ivakura Tomomi vezetésével egy világkörüli missziót indítottak útnak, hogy re vizionálják a szerződéseket. Ez azonban nem vezetett sikerre, mint ahogyan az 1886-57-ben rendezett Tokiói nemzetközi konferencia sem.
Közben Japán nekilátott a szomszédokkal való megegyezéseknek is. 1871-ben Kínával kötött kereskedelmi és barátsági szerződést, amelyet a Date Munenari vezette küldöttség hozott tető alá és amely megteremti a Koreával való rendezés lehetőségét is. Egy másik fontos pont volt a Rjú-Kjú királyság helyzete, mely névleg önálló volt, de mind Japán, mind Kína magáénak követelte. Japán egy Tajvan által elkövetett atrocitást használt fel a szigetek megszerzésére. Tajvan Kína birtoka volt, így a Tajvan ellen küldött japán büntetőexpedíció, 1874 májusában joggal váltotta ki a kínaiak ellenséges magatartását, mely a flotta mozgósítását jelentette. A háborút csak brit közbenjárással sikerült elkerülni és 1874. Október 31-én megállapodtak, hogy Rjú-Kjú japán része lesz, míg Kína Tajvani pozícióit megerősítették. Az északi határokon az orosz féllel kellett egyezkedni, akiktől hiába próbálták megvásárolni Szahalin szigetét. Végül 1875. május 7.-én aláírták a „Szahalin-Kuril-csereszerződést”.
Az első igazi erőpróbát Korea esete jelentette. A japánok Tajvani expedíciója megnövelte a feszültséget Koreával és a tárgyalások is akadoztak a két fél között, ezért Japán az erődemonstráció mellett döntött. 1875 szeptemberében az Unjó gőzős felhajózott a Szöul közelében lévő Han folyón és lehorgonyzott. Válaszul tüzet nyitottak rá. Japán 1876. Január 6.-án hat hadihajóval elhagyta a japán partokat, miközben Simonoszeki kikötőjébe összevonták a japán hadsereget. Korea engedett a nyomásnak és megszületett a „Barátsági szerződés Nagy Japán és Nagy Korea között”, amit 1876. Február 26-án írtak alá. Japán nem ismerte el Koreát Kína hűbéresének. Japánnak mindössze 23 évre volt szüksége, hogy az első Japán számára egyenlőtlen szerződés aláírása után ő legyen az, aki rákényszerít egy hasonlót egy másik országra.
Mindeközben az ország belső modernizációja is hasonlóan rohamos tempóban fejlődött. 1871-ben eltörölték a jobbágyok adóterheit és a földosztás is megindult. Ugyanebben az évben bevezették az egységes fizetőeszközt, a jent. Az országban gombamód szaporodtak a gyárak, bányák, hadiüzemek és 1872-ben átadták a Tokió-Jokahoma vasútvonalat. 1874-re szinte az ország minden pontján megnyílt a Japán nemzeti Bank. 1884-ben, a stratégiai jelentőségűeket leszámítva, megkezdődött a gyárak és üzemek tömeges privatizációja. Olyan jelentős csoportosulások jöttek létre, mint a Micubishi, az Oszakai Pamutfonó Vállalat és még sok más nagyüzem. Fiatalok ezrei mentek külföldre tanulni, hogy onnan visszatérve a nyugati technikát honosítsák meg az országban. Az ország olyan ütemű gazdasági és katonai fejlődésen ment keresztül, hogy a századforduló végére elkezdte a nyugati hatalmak pozícióit is fenyegetni. Japán lassacskán, mint nagyhatalom jelentkezett a világpolitika színpadán.

A nagyhatalmi politika kezdetét, Jamagata Aritomo az 1890-es parlamenti ülésen elmondott beszédéhez szokták kötni. Ebben kifejti, hogy Japán biztonsága érdekében egy „biztonsági zónát” kell vonni Japán köré, amit katonai befolyási övezetté kell tenni. Ez nyíltan Korea megszerzésére utalt, aminek Japán óriási jelentőséget tulajdonított. Az európai nagyhatalmak versengése és a Távol-Keleti pozíciók felértékelődése miatt, Japán egyre inkább potenciális szövetségessé vált az európai hatalmak szemében. Japán azonban csak úgy volt hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, ha az egyenlőtlen szerződéseket felülvizsgálják. Új helyzetet Oroszország bejelentése jelentett, hogy megkezdi a Transszibériai vasút építését, amit Nagy-Britannia nem nézhetett tétlenül. Azonban a britek nem rendelkeztek Hongkongtól északra semmilyen kikötővel, ezért Japán felé közeledtek. Ennek eredményeképpen 1894 júliusában aláírták az angol-japán módosított szerződést, amiben Nagy-Britannia lemond a területenkívüliség előnyeiről Japánban.
A szerződés aláírása után  Japán Korea felé fordult, ahol egy felkelés után Kína beavatkozott az ottani viszonyokba, de egy korábbi, a tiencsini, szerződés alapján, Japán is partra szállt Koreába. Ezután Korea belső reformjaival kapcsolatos ultimátumot intézett Kínának, amit Kína elutasított. 1894. Június 25-én Japán megsemmisített egy kínai csapatszállító hajót és augusztus 1-jén hadat üzent. Japán fölényes győzelmet aratott, mind szárazföldön, mind tengeren, így 1895 februárjában Kína békét kért. 1895. Április 7-én Simonoszekiben írta alá Ito hirobuni és Li Hung-csan a békét. A béke feltételei igen súlyosak volt: Kína elismerte Korea függetlenségét, átadta Japánnak a Liaotung-félszigetet, Tajvant és magas jóvátétel fizetésére kötelezték. Azonban a háború gyümölcseit nem élvezhették túl sokáig, mert az európai nagyhatalmak nem ismerték el e békét, és Japánnak le kellett mondania a Liaotung-félszigetről.
A befolyt jóvátétel lehetővé tette a jen aranyalapra helyezését és a nehézipar fejlesztését. Sorra épültek a fegyvergyárak és hadiipari létesítmények, nőtt a flotta száma, az acél és vastermelés, valamint a szénkitermelés mértéke is. Japán megkezdte a felzárkózást. Eközben a belpolitika és társadalom is átalakulóban volt. Sorra alakultak a nyugati típusú pártok. A korszak legnagyobb befolyással rendelkező politikusa Ito Hirobumi volt, aki több ízben is betöltötte a miniszterelnöki tisztet. Létrejöttek az első szakszervezetek és a munkások száma is elkezdett emelkedni.
Az újabb külpolitikai megmérettetésre azonban nem kellett sokáig várnia Japánnak. A Koreai pozíciók erősödésével szemben találták magukat az Orosz Birodalommal. Eleinte az országot érdekszférákra osztották, de közben Oroszország titkos megállapodást kötött Kínával egy esetleges Japán támadás alkalmával történő közös fellépésről. Oroszország koncessziót szerzett a Mandzsúrián átívelő vasutak megépítésére és 25 évre bérbe vette Port Arthur és Talien kikötőit. Japán a már szinte megszerzett pozícióit hirtelen veszni látta. Az 1900-ban kitört bokszerlázadás alkalmával Japán 20 ezer katonával avatkozott be a nyugati hatalmak oldalán. Az itteni részvételnek és az elhúzódó búr háborúnak köszönhetően Nagy-Britannia és Japán tovább közeledett egymás felé és 1902. Január 30-án Londonban aláírták az angol-japán szövetséget.
Az orosz-japán viszony egyre nehezebben volt békésen kezelhető, és amikor a Császári Tanácsban a háborúpárti politikusok kerültek többségbe és 1903-ban, amikor az orosz-japán követelések közötti különbségek is áthidalhatatlanok voltak, a háború kérdése eldöntötté vált. A japán flotta 1904. Február 4-én kezdte meg Port Arthur ostromát és a csapatok egy nappal később partra szálltak Incshon kikötőjében. A hadüzenet február 8-án érkezett meg Szentpétervárra. A japánok egy év alatt döntő győzelmet arattak két stratégiai ponton is. 1905. Január 1-én Mukdennál győztek, míg 10-én bevonultak Port Arthurba. A döntő mozzanat azonban a hét hónapos, Földet megkerülő, út után megérkező orosz balti flotta legyőzése volt. Erre május 27-én Csuzima mellett került sor. Japán az USA-t kérte meg, hogy közvetítsen békét a két fél között. Ennek köszönhetően szeptember 5-én Porthsmouthban S. Vitte és D. Komura aláírták a békét. Ebben Oroszország elismerte Japán elsőségét Koreában, átadta a Manchuriai vasutak jogait és Port Arthur és Talien bérleti jogát, valamint Szahalin déli részét és még egy sor apróbb engedményt elismert.
A béke után 1905-ben Koreát protektorátus alá helyezték és élére Ito Hirobumi került. A megszállás folyamatos gerillaháborút jelentett, ami Ito 1909-es meggyilkolásában csúcsosodott ki. Ezután 1910 májusában  Japán bejelentette, hogy annektálja Koreát, ami a Japán Birodalom részévé válik. Eközben 1906.ban  Kínától megszerezte a jogot, hogy a Manchuriai vasútvonal mentén csapatokat állomásoztasson.
Eközben Japán gazdasága és társadalma tovább fejlődött és erősödött. A családi nagyvállalatok részvénytársaságokká alakultak, Micubisi; Micui. 1911-ben re vizionálták az egyenlőtlen szerződéseket és Japán maga határozta meg a behozatali vámokat. Majd 1914-ben, amikor a küldő terjeszkedés újra napirendre került, Japán lehetőséget kapott a gyarmatbirodalma kiterjesztésére, mert Európában kitört az első világháború és a nyugati hatalmak nem tudtak Ázsiára fókuszálni.